Gulyás Róbert: Egy új lét reggelén

Régen, mit régen? Nagyon régen írtam. Itt most tényleg évtizedekről beszélünk, az alant olvasható szösszenet is úgy 25 éve keletkezhetett. Arra gondoltam valamikor az év elején, hogy ha megvan még, és meg is találom, publikálni fogom. Úgy emlékszem, hogy akkoriban valamilyen novellapályázatra neveztem vele, eredménytelenül. Az Alanori Krónikába is beküldtem, de sajnos nem láttam viszont a kiadvány hasábjain.

Sejtéseim voltak, hogy hol találom írásaimat, világleírásaimat, rajzaimat, szóval korai munkáimat. Valóban ott volt minden a pincében. Köztük ott bújt az Egy új lét reggelén is, aminek nagyon örültem, mert már végre tudtam, hogy hol lesz a helye.

Ezt a lírai próza jellegű elbeszélést többek között H. P. Lovecraft A feledés fátyla című műve ihlette, egyértelműen emlékszem erre. Ugyan nem ez volt a kedvencem a Nagy Öregtől, említhetném bármelyik kozmikus horrorját, mégis igen nagy hatással volt rám az a rövid elbeszélés.

Tudnék sok helyen belenyúlni a szövegezésbe, tudnám bővíteni, átírni, átfogalmazni, de nem akarom. Azt hiszem három javítást leszámítva ez az eredeti szöveg, és jól van ez így.

Az illusztrációt megkeresésemre egyik legújabb tagunk, a többek között tetoválással is foglalkozó Szombathy Dániel készítette. Érdemes rápillantani munkáira, legyen szó tetoválásról vagy éppen linometszésről, tehetséges művészt ismerhettünk meg benne.

Dani remek érzékkel ragadta meg a lényeget, mint magában az írásban, artjában is az E/1 uralkodik, hatásos a dinamika, a kompozíció a furcsa perspektívának köszönhetően kipattan a képből. A fülledt atmoszféra álom-, de valójában rémálomszerű, az egész olyan, mint egy bad trip.

Funky, mégis ijesztő. Hogy miért? Mindjárt kiderül. Kellemes olvasást!

Gulyás Róbert

Egy új lét reggelén

„Az egész olyan, mint a természet:

egy rút és esendő hernyóból

gyönyörű, s pompás pillangó kerekedik.”

Elefántcsont színű bőre megcsillant a gyertyafényben. Érdekes, már-már varázslatos árnyak játszottak csupasz bőrén. Magasabb volt egy átlagos asszonynál, haja nagy, fekete tincsekben hullott alá, melyeket a szivárvány minden színében játszó gyöngyök fogtak össze. Majdnem teljesen meztelen volt, csupán egy bársony szandál és egy a csípőjétől a bokájáig érő selyem ruhadarab takart el valamicskét bájaiból. Karcsú testét ringatva, pici léptekkel közeledett felém. Gyönge teremtésnek hatott.

Tekintetem az övébe meredt. Mintha megigéző szempárját tudatomba mélyesztette volna. Gyenge, alig észlelhető bizsergés járta át testemet. Csodaszép szemeiben aranyos tűz lobogott, kortalan tekintetében volt valami, amihez foghatót soha nem tapasztaltam, onnan letűnt korok határtalan, elfeledett bölcsességei tükröződtek, melyet csökevényes agyammal sem felfogni, sem megismerni nem voltam képes.

A külvilággal ekkor már mit sem törődtem, nem tudom miért, de többé nem érdekeltek az olyan egyszerű dolgok, melyek eddigi életem során körülvettek vagy mulattattak. Egész lényemmel, minden idegszálammal csakis a lányra koncentráltam. Valami megmagyarázhatatlan erő, valami számomra felfoghatatlan, felsőbbrendű akarat kedves parancsok teljesítésére kényszerített. Alig érzékelhetően, de mintha valami kimondhatatlan dolog nehezedett volna tudatomra. Ekkor ugyan megrémültem egy pillanatra, de ez a szorongató és aggasztó érzés oly hamar tovaszállt, mint ahogy az éltető napfény hevében a reggeli köd szokott.

A lány érzékien kitárta, s nyakam köré fonta karjait. Hozzám simult. Sima bőre hideg volt, mint a legnemesebb márvány. Telt, s egyben sápadt ajkait számhoz emelte, majd lassan, kedvesen megcsókolt. Földöntúli forróság öntött el, s hirtelen, egy pillanat töredéke alatt ismeretlen mélységek, soha nem látott világok fedték fel előttem vénséges arcukat. Örökkévalóságnak tűnt, ahogy ott lehettem azokkal az elfeledett birodalmak kalandra vágyó vitézeivel, uralkodóival, ahogy esendően csüngtek a csodálatos asszony minden mozdulatán, boldogan teljesítve szörnyű óhajait, meghalva érte, ha éppen úgy akarta az örök asszony kielégíthetetlen vágya.

A csodálatos csók után minden elmosódott, meseszerűvé vált. Szédültem, az álomvilág velem együtt forgott, elmém képtelen volt megkülönböztetni a valót a képzelgéstől. Csakis a lány tündéri alakja tűnt valamennyire valóságosnak. Fejét lassú mozdulattal hátravetette, s valamiféle szürke, áthatolhatatlan fátyol mögül felrémlett, ahogy sápadt ajkai hátrahúzódtak, kimutatva tűhegyes szemfogait, melyek éhesen lesték ereimben az életet jelentő vér lüktetését. Egy kedves, angyali hang szólalt meg elmémben, úgy, mintha a világ minden elrejtett zugából áramlott volna felém az a néhány tündöklő szó: „S most mutasd a nyakad, kedvesem!”

Először gyöngéden, cirógatva csókot hintett nyakamra, majd fogait lassan testembe mélyesztette. Valamiféle bágyadt fájdalom hasított belém, de ez oly hirtelen tovalibbent, mint ahogy egy piciny pillangó csapdossa szárnyait.

Ahogy vérem kiszökellt testemből, előttem úgy homályosult el a világ. Először azok a valótlan színek, a meseszerű világ fakult meg, aztán a valóságosnak tűnő világ is egyre komorabbá, sötétebbé mélyült. A boldogság már nem itatta át szívemet, inkább a kétségbeesés rút csontkeze mardosta lelkemet. De nem ellenkezhettem, hiszen hogy is mondhatnék ellent egy ilyen teremtésnek? A szép világ elszálltával valami más is kezdte elhagyni a földi világot. Tudatom mind mélyebbre és mélyebbre süppedt, oda, ahová élő ember még soha nem érkezett. Tekintetem is egyre homályosult, de még láttam, még megjegyezhettem azokat a mélységes tudást birtokló szempárokat.

Sehol semmi fény… sötétség körülöttem… nedves talaj… ocsmány bűz csapja meg az orromat… hol vagyok? Körbepillantok… kémlelek… a sötétség oly átható… mi van körülöttem? Tapogatózom… valami nedveset tapintok… fal? Igen… elindulok… az érzékeim… oly homályosak… tapogatózom a sötétben… félek, mit hoz a következő lépés…

Egy bemélyedés… nem nyirkos… egy ajtó? Kopogok… semmi válasz… düh… dörömbölök… léptek zaja? Ajtó nyílik… egy mécsest tartó személy… látom derengő körvonalait…arcát fürkészem… minden olyan homályos… nem látom arcvonásait… hangokat hallok? A szavak… ismerősen hangzanak… rég én is használtam őket? Hallom a szavakat, de akkor miért nem értem? Lóbálja előttem a mécsest… mit csinál? Erőszak… düh… belököm… felsikolt? Megütöm… összeesik? Lekuporodom mellé… mozdulatlan… bámulom… Mi történt? Miért tettem? Mert préda! Micsoda? Préda! Mintha nem is az én szavaim volnának… még minden olyan homályos… de mi az ott? Mi szivárog ott? Mi az a vörös? Vér. A tudatom kezd visszatérni? Vér. Minden érzékem a testre irányul. Vér. Az a vörös folyadék csak terjed, egyre csak terjed. Vér. Mindent beborít. Vér. Elér engem is…

Éhes vagyok. De mit egyek? Vér. Szomja vagyok. De mit igyak? Vér. Az érzékeim… egyre élesednek. Mindent látok… mindent hallok… a szagokat, mindet érzem… látom a testet és amiben fekszik: vér. Mivé lettem? Letérdelek a nyúlós masszába, fejemet lehajtom. Egy kortyot csak. Kiszáradt torkom mohón nyeli a sűrű folyadékot, mely egykoron egy élő ember része volt, akit én öltem meg. És még ezek után is hátborzongató éhségérzet kerít hatalmába. Több kell, többet akarok…!

Tudom már mit kell tennem, tudom már mivé lettem. A halandó emberek csupán eszközök, amiket használni kell azoknak, akik felettük állnak. S én az emberek felett állok. Jogom van hát azt tenni velük, amit csak akarok, jogom van csillapítani velük éhségemet… vadász lettem, vagy ahogy a szánalmas halandó rettegi: vámpír vagyok!