Statisztaként a Hollófiókák fotózásán

Pár hónappal ezelőtt húgom megkeresett egy olyan ötlettel, miszerint lenne-e kedvem statisztaként szerepelni. “Hát persze!” - sokat nem teketóriáztam a válasszal, pedig akkor még nem is tudtam, hogy miről van szó. Dorka rövid beszámolója alapján a projekt fantasy témájú. “A fenébe is, ez így nagyon ínyemre való!” - máris fejest ugrottam hát ebbe a történetbe.

“Egy egyedülálló, dinamikusan fejlődő regényt adaptálunk varázslatos képekké, társadalmi összefogásban.” - olvasható a Hollófiókák Legendája Fotóregény Facebook oldalán. A történetről sokáig csak nagyon keveset tudtam, húgom fukarkodott a szavakkal (vagy csak én nem figyeltem eléggé, ki emlékszik már erre?). Annyit közölt csupán, hogy én egy uralkodói esküvőn, annak lakomáján és az új királyné felavatásán működnék közre. A leendő királyné apja lennék én, és az ő férje. Rakjuk rendbe gyorsan, hogy ki kinek a kije! Igen, akár jól is értelmezheted: én, mint húgom férje, ő pedig a lányom mostohája. Furcsa időket élünk, meg amúgy a Trónok harcát is letudtuk már évekkel ezelőtt, a legjobb családban is megesik az ilyesmi.

Kicsit aggódtam, és el is voltam keseredve, amikor az igen népes stáb a fotózás lehetséges időpontját vitatta. Szabadidővel munkámból adódóan nagyon hitványan állok, korlátozottan, szinte csak hétköznapokon tudok távol maradni különösebb botrány nélkül, így még az is kérdéses volt, hogy sikerül-e olyan napot találni, ami megfelelő lehet nekem is. Megörültem annak, hogy végül csak tudtunk jó időpontot találni, július 1-je lett a fotózásra kijelölt nap. Helyszínnek a szervezők Visegrádot, azon belül a Mátyás Király Múzeumot és a Salamon tornyát választották (micsoda szerencse, hogy a múzeumok nálunk hétfőnként zárva tartanak).

Egy nappal korábbra, vasárnapra tudtuk szervezni a ruhapróbát. Volt annyira hosszú az út Becskére, hogy kifaggathassam ifjú arámat. Megismerkedtem hát a történettel, annak főbb szereplőivel, azok motivációival. Átbeszéltük a diszpóban olvasottakat, korábban már nagyon körültekintően, odafigyeléssel tanulmányoztam át a másnapi menetrendet (természetesen). Érkezésünket követően találkoztam Zolival, a projekt megálmodójával, a történet formálójával. Az ő territóriumán tartózkodtunk, raktárában gyermeki izgatottsággal kémleltem körbe, és nagyon rövid időn belül a jelmezek, fegyverek és a sisakok között válogatva találtam magam. Nagy szakértelemmel vizsgáltam a hosszúkardokat, csatacsákányokat, fokosokat. Közben természetesen akadt idő a ruhámat is kiválasztani, kaptam szép mintás hosszú ruhát, tunikát, széles övet, tarsolyt, csizmát. Meg kardot. Főnemes nem mehet bálba kard nélkül!

Felkészülve olyasmire, amiben még soha nem volt részem, egy késő estébe nyúló műszak miatti erős 3,5 órás alvást követően hajnali fél ötös keléssel vágtam neki a napnak. Nyolc óra körül már első helyszínünkön, a múzeumban voltunk. Belecsöppentünk a sűrűjébe. Több tucatnyian pakoltuk a kellékeket, ruhákat, ételt, italt, a fotósok felszereléseit, rendeztük a beauty részlegnek kikiáltott termet, belaktuk azt az öltözőként funkcionáló barlangot is, ami a back office rejtekéből nyílott. Már itt éreztem valami furcsát, hihetetlen pozitív energiák cikáztak a levegőben, a kezdetektől fogva nagyon komoly hangulat telepedett a helyszínre. Mindenkinek volt egy mosolya, kedves szava a másikhoz, bármennyire sietősre kellett is vennie lépteit. Kisvártatva beöltözve és bepúderezve róttam én is a folyosókat és termeket, hol portré képeket készítve (egy sorozatot a leendő királyné rettenthetetlen amazon testőrével, egyet pedig húgommal/nejemmel, egy harmadikat pedig merengve a körjárón), hol rögtönzött miniinterjút adva (mert megígértem, hogy beöltözve, szerepben hajlandó leszek ilyesmire).

Első jelenetem az esküvői lakoma alkalmával meg is esett. Itt megismerkedhettem lányommal, Kingával, illetve főnemesként egy asztalnál tivornyázhattam a megvezetett királlyal és azzal a gaz mágiahasználóval. A Mágussal. A fotósok nem statikus képekben gondolkodtak, így igyekeztünk élettel megtölteni azokat. Azt találtuk ki, hogy éppen bort(?) töltök leányomnak. Sokszor. Nagyon sokszor. Abba a kis kupába abból a nagy köcsögből úgy önteni, hogy az látványos is legyen? Sikerült-e, nem tudom, de hogy minden csurom víz lett végül, az biztos.

A Salamon tornyánál döbbentünk rá, hogy lehet, hogy sok mindenben profi és penge ez a stáb, ám egy valamihez biztosan nem ért: egy gépjármű feltörésében. Történt ugyanis, hogy az erősen sufnituning transit csomagtartója minden igyekezetünk ellenére az istennek nem akart kinyílni. Hiába próbálkoztunk a kulccsal tucatszor, hiába volt minden szép szó, a pajszer és szerszámok garmadája, a zár nem adta meg magát. A kellékek úgy 95%-a tehát az autóban rekedt. Ez probléma volt, de nem akkora, hogy pár újabb szcéna ne legyen befényképezve. Ezekből szinte teljesen kimaradtam sajnos, köszönhetően annak, hogy jelmezem ekkor már kazánként is helytállt volna, így a hosszú ruhát és a csizmát visszaváltva nem maradtam maradéktalanul korhű.

Végül ötlözetemet a rögtönzött vásárunkban a félpucér Kereskedőtől visszaszerezve két jelenetben működhettem még közre. Az esküvői táncban konkrétan ki voltunk szolgáltatva fotósaink kényére kedvére, egyre képtelenebb trükköket kellett végrehajtania az elfáradt, elcsigázott, ám virtuóz táncosokká evolválódott násznépnek. Sokan gondoltuk úgy, hogy a kamerák mögött állók csibész mosolya gonoszan szélesebbre húzódik. Az is biztos, hogy egyre merészebb óhajaikat örömmel teljesítette a csapat. Abban a végén megegyeztünk, hogy a kézenállásból indított koreográfiára nem nagyon van szükség.

Végül örömmel summáztuk, hogy remek napot zártunk, minden jelenetet sikerült maximális elégedettséggel felvennünk. Ez a nap, ez a feladat, a munka hatalmas élményt nyújtott nekem. Mint ahogy említettem korábban, végig remek hangulat uralkodott, és hiába a sok-sok egymásnak szinte teljesen ismeretlen ember, ez nem jelentett gondot, hogy ne tudjunk együtt melózni, és a nap végén ne ismerősökként búcsúzzunk egymástól. Rettenetesen sokat adott nekem ez a nap, amin el is gondolkodtam. Arra jutottam, hogy ennek az egésznek az adta a lelkét, az volt az íz, hogy alkottunk valamit, ennek az öröme, a kreativitás, az, hogy valamit létrehoztunk, mi hoztuk létre. És nap végére mindez csapattá kovácsolta ezt a sok embert.

Gulyás Róbert

(1. kép: Mezőfi Andrea, 2. és 3. kép: Szabó Péter, 4. és 5. kép: Nerpel Nikoletta)